Budapest Timelapse 2013

A mai napon átadom nektek utóbbi évem munkájának gyümölcsét. Ez a negyedik, minden eddiginél nagyobb és hosszabb timelapse projektem, melynek főszereplője Budapest.

A 2010-es videóm inkább csak tesztként készítettem, hogy meg tudom-e valósítani a technikát, és egyetlen hónap leforgása alatt valósult meg.

A 2011-es kiadáshoz már több hónapig gyűjtöttem a felvételeket, koncepció alapján dolgoztam, és helyenként megspékeltem az osztott képernyővel, amivel timelapse filmben nem találkoztam.

A 2012-es film (amit szintén december 18-án töltöttem fel, pont egy évvel ezelőtt) 2011 tavaszától decemberéig forgott. Újdonságként HDR timelapse snittekkel dobtam fel.

A legtöbbet ezen a videón dolgoztam, és a legjobb munkáim közé sorolom a mai napig. A film tavaly decemberben nagyot robbant a neten, az első héten 150-200 ezer nézőt vonzott, ami egy év alatt majdnem 400 ezerre nőtt. Pár nap alatt futótűzként terjedt és került ki minden híres blogra, hírportálra és Facebook oldalra. Hihetetlen, felemelő és félelmetes volt egyszerre, hogy egyik napról a másikra megtelt a postaládám a legváltozatosabb levelekkel, gratulációkkal, több oldalas áldással (!), filmes munkamegkeresésekkel, előadásokat tartottam timelapse-ről, és voltam a TV-ben is. Rengeteg új embert, ismeretséget szereztem a munkámnak köszönhetően, és olyan munkaviszonyokat, melyek a mai napig is tartanak, a felvételeim pedig bejárták a világot és a tévéket Európától az Egyesült Államokig.

Csupán, mert egy elvetemült srác képes volt órákig strázsálni a kamerája mellett a megfelelő pillanatokban. Akár hófúvásban, akár tűző napon.

A folytatás nem volt kérdés: a timelapse addikció oly mértékben elhatalmasodott rajtam, hogy vadlovakkal sem lehetne visszatartani. És nem azért, mert azt remélem, hogy majd ezt is sokan meg fogják tekinteni. Persze örülnék neki, de mindezt a filmezés és a fővárosunk szeretete miatt csinálom. A nézettség mindig másodlagos lesz számomra. A Videómániát például évekig alig pár százan nézték, és csak 2012 első negyedévében lett ismert. De nem hagytam abba az évek során, mert szerettem csinálni.

 

Feltettem magamnak a kérdést: miben tudok újat nyújtani az előző filmnél? Turisztikai oldalról már bemutattam azt ami bemutatható, de ennek a városnak van egy kevésbé ismert oldala is, valahol mélyen. Idén azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ezt az oldalát szeretném a felszínre hozni. Egy sokkal személyesebb, emberközelibb oldalát. Ehhez ott kellett lennem mindenhol. Minden érdekes vagy kevésbé érdekes alkalommal. Legyen szó jégzajlásról, holdfogyatkozásról, rendezvényről, tűzijátékról, vagy csak a szürke hétköznapokról: ott voltam és rögzítettem.

A tűzijáték felvétele például egészen az utolsó pillanatig reménytelennek tűnt. Írtam pár dunaparti szállodának előtte, hátha fel tudok menni a tetőre egy kamerával, de persze nem kaptam engedélyt. Aztán este elindultam hátha találok egy jó helyet, de mindenhol zsúfoltság volt a parton. Aztán már lőtték a rakétákat, amikor elkezdtem rohanni fel a Citadellára... ahol szintén tömve volt minden. Beállítottam egy étterem lépcsőjére a gépet... ahonnan elküldött a pincér. Végül kitartásomat siker koronázta és találtam egy helyet, ahonnan aránylag jó rálátás nyílt a fényekre és a városra.
Cserébe egy másik alkalommal utazhattam egy vonat vezetőfülkéjében, ahova szintén nem jutottam volna be, ha nem csinálok filmeket. Egy élmény volt, aminek megörökített kockáit a kész film végén meg is tekinthetitek.  Másik nagy vágyam, a Lánchíd teteje még várat magára.

Sokat tanultam az utóbbi három évben a negyedik dimenzióban gondolkozni és operatőrként is sokat fejlődtem. Kellettek az új kihívások. Az új filmben timelapse közbeni kameramozgással kísérleteztem, amiből két felvétel is bekerült a végleges videóba. Mindkettő lábfáhrttal készült, a fényképezőgéppel folyamatosan kattintgatva, szem előtt tartva elindultam az egyik irányba nagyon lassan, miközben a járókelők hülyének néznek. A munka oroszlánrésze ilyenkor az utólagos stabilizálásban van. A videóban látható két ilyen pár másodperces felvételt fejenként 5-6 óráig stabilizáltam egy félautomata módszerrel. Készült még pár hasonló snitt, de azokról utólag kiderült, hogy stabilizálhatatlanok.

Minden képkocka egy külön kiexponált fotó. Körülbelül 70-80.000 18 megapixeles állóképnyi nyersanyagból dolgoztam (a tavalyi filmnél ez a szám 50.000 volt), a 100.000 expóra tervezett kamerám expószáma jelenleg 160.000-nél tart, és vígan kattog tovább (kopp, kopp, kopp). A fotók több, mint felét RAW-ban lőttem. Ezek hatalmas adatállományok - tíz másodpercnyi felvétel ilyenkor 8-10 GB helyet foglal. Csak emiatt vettem még egy 32 GB-os SDHC kártyát a 16-os és a régi 8-as mellé. 32 GB-ra már 3-4 RAW timelapse bőven elfér. A RAW előnye viszont az utómunkában domborodik ki. Az átfogást egy-két blendével simán meg lehet növelni, és a fényelésnek nincsenek határai. Vagy legalábbis ott vannak, ahova úgysem toljuk a képet. Mindegyik képkockát Adobe Lightroom-ban fényeltem, és csak ezután állítottam őket videószekvenciákká.

A pusztán a vizualitásra épülő nonverbális cine-varité filmek sikere vagy kudarca ugyanakkora hangsúllyal nyugszik a zenén, mint a képeken. Ez az első filmem, amihez külön szereztek zenét. Ősszel kiírtam a blogomra, hogy zeneszerzőt keresek, amire hárman-négyen egyből jelentkeztek. Ekkor ismerkedtem meg digitálisan Fabók Péterrel (művésznevén Tangram-mal), aki felajánlotta, hogy készít aláfestést az idei filmhez. Elküldtem neki pár inspirációt, amik alapján írt egy alapot. Ezt elkezdtem összedolgozni a már némán összevágott felvételeimmel, és elküldtem neki a változtatásokat, amiket pillanatok alatt megoldott. Az egész filmnek gyorsulnia kellett, és a végén ebből a fokozódó tempóból való felszabadulással akartam befejezni azt. A videó első fele epikus, a második személyes momentumokra tagolódik.

 

A folytatás továbbra sem kérdés. Idén elhatároztam, hogy nagyobb filmmé szeretném terjeszteni a timelapse videóimat. Egy 30-40 perces nonverbális filmet tervezek belőlük készíteni, melynek címe Equinoxe lesz. Remélhetőleg sikerül egy olyan filmes élményt adni ezzel a nagyfilmmel, amilyenben még nem volt élményünk. Az Equinoxe nem turisztikai film lesz, mint inkább egy vizuális esszé, és nem csak Budapestről fog szólni.

Fel fogom benne használni pár létező felvételemet - a 2013-as filmet is már az Equinoxe előfutáraként készítettem -, de sok-sok új snittet tervezek. Lesznek közöttük hagyományos sebességű kockák is, melyhez komolyabb felszerelésre lesz szükségem. Időben nem korlátozom magam, ezért nem mondok megjelenési dátumot. Lehet, hogy egy év múlva készül el, lehet, hogy tíz év múlva. Biztos, hogy addig fogok rajta dolgozni, amíg tökéletes nem lesz, mert szeretném ha ez a film lenne a 20-as éveim fő alkotása.

Egy biztos: ha elkészül meg vagy hívva a premierre!